egyebek és más dolgok

Tegnap kurvára beégett a Giants. Nem akarok itt ezen hosszan lovagolni, de azt hittem, felrobbanok este a számítógép előtt, ahol online követtem az eseményeket. Eli Manning: csak 1 TD-passz, 4 (!) interception, amikből 3 alkalommal közvetlenül TD-t csinált a Minnesota. Egyre többször hibázik, nincs ott fejben, ennél már nem lehet lejjebb. Kész.

Minnesota Vikings @ New York Giants 41 - 17 (Ezt ilyen amerikaiul írom, de ott így csinálják, mondjuk az kifejezetten szimpatikus, hogy ők a vendégcsapatot írják tiszteletből előre.)

Végre van téligumi a kocsin.

Mindig ugyanahhoz a szerelőhöz járok évek óta, két héttel ezelőtt kértem tőle időpontot. Ma délutánra tudott bezsúfolni.

Ezzel együtt a hosszú idő után a pincénket is láttam (itt tartjuk többek között az éppen nem használatos gumikat), ideje volt már egy kontrollnak, de minden rendben volt, nem nyúltak a cuccainkhoz (négyen vagyunk egy nagyobb pincében, vannak a másik házból is, azt sem tudom kik).

Van még itt egy szál, amiről a múltkor megfeletkeztem, az amerikaifocis vonulat. Főleg a New York Giants. Szóval, egy apró megtorpanástól eltekintve azért, ha nem is fut, de azért megy a szekér, hozzák a meccseket. Sajnos a Dallastól kikaptak, az nagyon bosszantó volt, mert az én véleményem szerint az első félidőben ellenállhatatlanul játszottak, vezettek is sokáig, aztán a másodikban annyit hibáztak, mégpedig amatőr módon, hogy az egy idényre elég lett volna. (Pl. kétszer nem indították el időben a támadást, késtek vele egy másodpercet, ráadásul a Dallas célterületéhez már nagyon közel - ez, be kell vallani, alapvetően Eli Manning hibája volt, neki kellett volna az órát figyelni, visszaszámolni és kiadni a parancsszót -, többek között ezen ment el a meccs.) Na, a lényeg, hogy azért általában nyernek a fiúk odaát, a nagy-nagy vizen túl. Az meg történelmi pillanat volt az amerikaifoci történetében - a New York Giants főszereplésével -, hogy asszem kb. három hete, az NFL fennállása óta először játszottak bajnoki mérkőzést Észak Amerikán kívül. Pontosan a Wembley Stadionban teltház előtt 2007. 10. 28-án (közben gyorsan megnéztem a dátumot az NFL honlapján) New York Giants - Miami Dolphins 13 : 10. (Egyébként szakadt az eső és a Giants történetében ez volt az egyik legpontszegényebb mérkőzés).

Az meg teljesen ott van, hogy az NFL-nek annyira fasza a honlapja, hogy a meccseket online lehet nézni számítógépes illusztráció segítségével, tehát, ha nem adja a tévé , akkor is egy az egyben le lehet követni az aktuális történéseket. Így mindig tudom követni a Giant meccseit.(A Sport2 heti két meccset ad, vasárnap éjszaka és hétfőn hajnalban egyet-egyet, amikkel az amik épp megajándékozzák Európát, de általában jól választanak.)

Az is újdonság, hogy Kixi is bekapcsolódott az amerikaifoci aktív követésébe, mondjuk sok választása nem volt, mert tőlem ha akarja, ha nem, folyamatosan értesül a történésekről. De az igazából úgy történt, hogy én már minden mást elfelejteve elkezdtem nézni a vasárnap esti meccset - ez kb. egy hónapja lehetett - és ő is belenézett, és megállapította, hogy az egyik csapatnak szép a ruhája (a mezekre gondolt), meg szimpatikusak, meg az irányító srác egész jól néz ki (fiatal szukák ilyen transzparensekkel ugálnak a Patriots meccsein, hogy pl.: "Tom, will you merrie me?"), és ő nekik fog drukkolni. Na, az volt a New England Patriots, Tom Bradyvel az élen, az azóta is veretlen, az NFL-t, meg persze a csoportját, az AFC-t toronymagasan vezető csapat, a mindenki mumusa. Úgyhogy ebbe belehúzott, megérezte, kinek kell drukkolni. Dec. 30. lesz érdekes, akkor Giants-Patriots meccs lesz, borítékolom, hogy adni fogja a tévé, szerintem előre szólni kell a rendőrségnek, hogy nálunk itt a nappaliban majd biztosítani kéne a helyszínt, kiemelt kockázatú esemény. Még nem tudom, mivel fogom megdobálni a Kixit, meg ő engem, de "patak vér fog folyni", az biztos. Sajnos a nappalink parkettás és nem kockaköves, és a villamossínek közül sem tudunk betondarabokat meg bazaltzúzalékot kiszedni kiépített villamospálya híján (keresztben állna a kanapé), de megoldjuk, max. valamelyik nap elugrom kocsival, és hozok a Bosnyákról.

Reggel hívtak telefonon, pont miután csak azért mentem be a központba, hogy megírjam a vonatkozó számlákat (és pont miután megírtam őket), hogy csak pénteken jönnek a térképekért. Még másfél napig fognak ott állni a központunk tárgylótermében a falnak támasztva.

Ma hazafelé jövet leültem a metrón. Történelmi pillanat volt ez, meg is adtam a módját, szépen, lassan leereszkedtem, befészkeltem magam. Soha nem szoktam a metrón ülni (általában nem nagyon szoktam leülni utazás közben), nem szeretek beékelődni oda a többi közé, de igazából el is felejtettem már, hogy milyen érzés. Hát, jó szar.

Persze az összes versenyautó-makettemet nagyon szeretem, nyilván azért veszem őket, de van egy kedvencem, és ha már az előzőben a készülőben lévőnek a képét ilyen nagyszerűen beraktam, indokolatlan lenne, hogy pont a favorit maradjon ki.

Szerintem ez volt a világ egyik legszebb valaha létezett Formula-1-es versenyautója (az 1985-86-os Lotus-Renault mellett, amelyik fekete-arany színezésű volt és a John Player Special volt a szponzor), gyönyörű a formája, nagyon jól néz ki a színezése, és nem mellékesen az elfogultságom is vezérel, mivel Senna ezzel nyerte a második világbajnokságát, 1990-ben.

McLaren MP4/5B Honda, 1:20 méretarányban.

Van itt néhány téma, amik úgy hirtelen valahogy félbemaradtak, hirtelen csend lett körülöttük, valahogy hiányzik a folytonosság. Nem mintha az annyira kéne, de azért mégis.

Makettek: Majd' megőrülök a hiányától, de továbbra sem lehet félfényes és matt fekete Tamiya-akrilspray-t kapni, enélkül meg képtelenség folytatni, ennél a pontnál nem tudom fölcserélni a lépéseket. Le kell fújni az alváz alsó részét (ehhez kell a félfényes), és ki kell fújni a karosszéria belső felét (ehhez meg a matt fekete festsék). A motor apró darabjai is épphogy csak be vannak rakva, de nincsenek egyáltalán beragasztva, pont az alváz alja miatt. Ja, és a gumikat sem tudom rátenni a felnikre a félfényes nélkül. Meg egyáltalán, semmit nem tudok tovább csinálni.

Bogár: Azóta is azon az egyetlen levélen ácsorog, bogyója továbbra sincs, néha azt veszem észre, hogy az ellenkező irányban áll, mint ahogy volt, de megfordulni sosem látom. Egyszer másfél napra lemászott a levél aljára, az igazán nagy szám volt, azt hittem aktiválja magát, de nem, ez volt számára valószínűleg a világjárás, ennyivel beérte.

Találkozás: Norciusz Grimbusszal azóta sem találkoztunk, nem tudom, befejezték-e már a nagy melót, amivel akkor annyira el voltak maradva. Ja, szemét rómaiak!

Nem is tudom, van-e még valami, egészen biztos, további kiegészítésekkel meg pótlásokkal majd még jelentkezem, és újból híreket mondok.

Holnap jönnek vidékről elvinni a cuccot. A térképeket. Olyan kocsival jönnek, amibe bele is fér minden.

Utána meg kiteszik majd az utcára, az előkészített helyére a zöld keretbe (amikor ott voltam helyszínelni, akkor zöld volt), és jön meg megy majd arra a sok-sok bebaszott turista, és eligazodnak majd rajta, útbaigazítja őket. Nem mintha nem tudnék mit kezdeni magammal, de ilyenkor, amikor túlvagyok egy ilyen munkán, egy kicsit üres lesz egy rész, és főleg, amikor már ilyen közelségben van az időpont, amikor végleg átveszik, elviszik, és már többet a tárgyalóban a falnak támasztva sem láthatom, hát az azért egy kicsit rossz. Ennek is vége.

Az viszont azért elég jó érzés, hogy valahol az ország egy távoli pontján újabb térkép(ek) került(ek) ki az utcá(k)ra, amiket egy fehér "papírtól" kezdeve én rajzoltam/szerkesztettem, az egész az én munkám, ez az én aláírásom.

Láttam ma a Bajcsyn egy nénit, várt valakire, közben észrevette, hogy kilukadt a kötöttkesztyűje. Elővett magából egy varrótűt, hozzá kiválasztotta szintén valahonnan magából a hozzá színben illő barna cérnát, és ott a fal mellett állva helyben megvarrta. Ha szólok neki, hogy meg kéne hegeszteni a sarki lámpavasat, szerintem előszed magából egy hegesztőt. Volt kiskoromban Mamánál Sky vagy Super Channel, már nem emlékszem pontosan, abban volt a DJ Cat Show és abban valami idióta felügyelő, Inspector Gadget, vagy hogy hívták (azt hiszem, magyarul is van valami neve). Na, ha jól emlékszem, az volt hasonló, ilyen multifunkciós figura.

A komoly helyzet az előző témával összefüggésben az az, hogy munkaügyben kisebb lelki(ismereti) válságban vagyok már egy ideje (pár napja, egy hete), és néha bizonyos dolgokkal kapcsolatban bizonyos kétségek ragadnak el.

Ugyanis a saját vállakozói tevékenységem, főleg pont azután, amire most épp egyénileg készülök, nagyban hasonló a cégnél alkalmazottként végzett tevékenységi köröm egy jelentős részéhez, tehát elvben a munkáltató cégemnek egy személyben fogok konkurenciát jelenteni. Konkrétabban ugyanabban a projectben nagyjából ugyanazt a stratégiát fogom napokon belül bevetni a saját vállalkozásomban, mint a cégünk, csak én területileg kicsit jobban orientáltan, leszűkítve, de ez mindegy. Ezt már korábban elhatároztam, akkor, amikor a cégnél még fel sem merült hasonló, és már csak az utolsó lépés van hátra a megvalósításhoz. Úgyhogy ezt tegnap meg is mondtam a BigBossnak, hogy nézd, itten én azzal küzdök, hogy ez a helyzet... (mi már csak így vagyunk egymás közt), meg ez nekem némi etikai gondot jelent, szóval így, nem szépítve a dolgot, mire ő meg valami olyasmit mondott, hogy számomra nekem ez is munka, az is munka, rám nézve nem kell, hogy súlyban elsőbbséget jelentsen a céges (mármint, ahol alkalmazott vagyok).

Az biztos, hogy egy ideig gyakorlatban nem merülhet föl probléma, de mi van akkor, tényleg, csak úgy elméletileg egyelőre, ha teszem azt egy önkormányzat, vagy más megrendelő megversenyeztet bennünket? He? Akkor mindkét árajánlatot én dolgozom ki, és az egész ügyet én viszem végig, az egyiknél, mint alkalmazott, a másiknál meg mint tulaj, vagy mi. Az elejétől a végéig mindkét helyen én vagyok az egész project felelőse! Az egész csak az én lelkiismeretemen múlna, és most azt hiszem, hogy a céges utat választanám, tehát ott valószínűleg kedvezőbb árajánlatot és erősebb pályázatot dolgoznék ki, (nem azért, mert annyira szeretem, de valahogy mégiscsak lassan tizedik éve dolgozom itt, jó, az első éveim még csak egyetem mellett besegítőként teltek, de mégiscsak a saját történelmem része, meg azért egy kicsit én is része vagyok a cégének, voltak itt együtt töltött kellemes időszakok is, nem lenne pofám magamnak besöpörni előlük a melót), és azt sem tudom elsődleges döntő szempontnak tekinteni, hogy melyikből mennyi a rám eső bevétel (akkor toronymagasan a saját vonal győzne). Azt is hozzá kell tenni, hogy a cég működésének ez csak az egyik vonala, egy oldalág (viszont, ha működik, akkor elég jövedelmező), én viszont a saját tevékenységemben fő vonallá, gerinccé akarom tenni. Szóval gond, hogy adott esetben melyik élvezzen előnyt, mindkét irányból mindkettő azonos súllyal azonos módon az érdekem.

Egy ilyen dilemma egy pozitronrobotnál például valószínűleg teljes összeomláshoz, pusztuláshoz vezetne, ha már itt tartunk, most vagyok a sorsomnak elég hálás, hogy nem is vagyok pozitronrobot. Igaz, így akár például agyvérzésem vagy infarktusom is lehet, ami meg pont a pozitronrobotnál nem annyira jellemző.

És történt tegnap olyan is, hogy korábbi (három nappal ezelőtti) javaslatomra délelőtt találkozóm volt a cégközpontban a BigBoss-szal, egyrészt, hogy az elkészült új térképről benyújtsam a teljes, illetve ebből levezetve a nekem járó jutalékkalkulációt, másrészt pedig ezzel a vonallal (mármint a cégen belüli eme projecttel) kapcsolatban szerettem volna a további stratégiáról egy-két szót váltani vele. A megbeszéléssel semmi macera nem volt, mert a külön jutalékommal kapcsolatban, amikor megtudta, hogy az mennyi lenne, annyi volt a hozzáfűznivalója, hogy írd meg a számlát és fizettesd ki a pénzügyessel, a következő stratégiai lépést (amit így belegondolva hadjáratnak is nevezhetnénk), amiről még beszélni akartam vele, meg magától hozta föl, úgyhogy eléggé egy irányba haladtak a gondolataink. (Más kérdés, hogy a pénzügynél összesen nem volt annyi pénz a cégkasszában, amennyit nekem ki kellett volna fizetni, de azóta ez is megoldódott.) A következő időszakkal kapcsolatban olyanokat is mondott illetve kérdett, hogy úgy érzi, hogy most érett meg az idő, de gondoltam-e rá, hogy mi van abban a szerencsés esetben, ha olyan váratlan mértékű lenne az éredeklődés és megrendelés, hogy jelen helyzetben nem bírnánk kapacitással, tudok-e embereket hozni, és irányítani őket, összehangolni a munkát. Természetesen igen, és ezt ő is tudta, ezért a gondolatmenete ezen részét már kevésbbé kérdő jelleggel mondta. Mondjuk az első időszakban nem félek, hogy egyedül nem fogom bírni, de bátor gondolkodással tényleg elképzelhető, hogy akár kis idő múlva egy bedolgozó csapatot kell összeszerveznem.

Ezt csak a dokument kedvéért, hadd torlódjon a téma.

Tegnap este különféle beszerzések okán hazafelé a régebbi, Mexikói út felőli útvonalon mentem haza. A végállomáson bent állt a 3-as, meg a 69-es villamos is. Egy darabon mind a kettő jó, de a 69-esről egy kis idő után még át kell szállnom a 62-esre vagy a 32-es buszra, 3-assal pedig átszállás nélkül tudok menni hazafelé. Mivel ismert, hogy mennyire rohadtul gyűlölöm a 3-ast, sokszor szoktam inkább az átszállásos módszert választani, ami sok esetben nagyon is bejön, mert még úgy is gyorsabb lehet, mint simán az egyenes út, rosszabbul semmiképp sem járok. De tegnap esélyt adtam a bizonyításra és az átszállás nélküli utat választottam. (Azt tudom, hogy a 3-as ilyenkor este azonnal a 69-es után szokott indulni, egyébként ezt sem értem hogy azon a szakaszon, amin együtt közlekednek, miért nem lehet úgy szépen, ésszel megoldani, hogy időben rendesen elosztva járjanak, 69-es, pár perc, 3-as, pár perc ismétlődéssel, ahelyett, hogy 69-es és 3-as egymáson lógva (össze is lehetne kapcsolni őket), majd kurva hosszú szünet, és megint 69-es hármas egymás nyakán.)

Na, szóval a 3-ast választottam. Fél perc elteltével a másik vágányon a 69-es jelez, indul, oké, mondom, fél perc és jövünk mi. Fél perc eltelik, aztán megint fél. Majd a villamosrádió következett: "Tájékoztatom tisztelt utasainkat, ..." itt az szokott jönni, hogy kocsiszínbe megy, és valamit csinál a Nagykőrösi útnál, vagy hol, de az engem nem érint, mert én akkor már otthon a fürdőkádban szoktam lenni, vagy ilyenek. Ellenben így folytatta: "... hogy a 3-as - 62-es vonalon történt baleset miatt a villamos később indul!"

Kösz, bazmeg. Ha elmegyek átszállással a 69-essel, már majdnem otthon lettem volna, mire ezzel a szarral elindultunk.  

Épp az imént készültem lebuktatni Bajszos barátomat az IP-számát illetően, mivel nemrég bekötött otthoni netje segítségével tegnap este minden kétséget kizáróan blogot olvasott, mégpedig az enyémet.

De egyelőre nincs összegzés a tegnapi napról a statgépben, úgyhogy időt nyert. De nem menekül...

Ma reggel teljesen simán ment minden a metróval, nem volt kalandos alagútban ragadás meg egyebek, ellenben előtte a 3-as villamos hozta a szokott formáját, mit szépítsük, lerohadtunk az Örsön. Nem lepett meg, röhögtem rajta, mert az volt a furcsa, hogy egyáltalán addig azt a pár megállót probléma nélkül megtette, tehát számítani lehetett rá. Igazából nem mi rohadtunk le, hanem az előttünk - ha jól láttam - kettővel lévő 3-as, a mi villamosunk vezetőjének viszont nem volt annyi agya, hogy leeresszen bennünket arról a szarról. Ez sem igaz így teljesen, mert az első ajtót kinyitotta pár másodpercre, hogy az ott tébláboló egy-két ember leszállhasson, de mire a hátul álló nagyobb tömeg eszmélt, addigra ésszel visszazárta. Az sem volt elég feltűnő neki, hogy az előttünk lévő illetve addigra mögöttünk felsorakozó két-három szerelvényből az összes nyitott ajtón keresztül ömlenek le az emberek. Ezek mind 62-es szerelvények voltak, azoktól persze elvárható némi rugalmasság. Én nem tudom miért, de ez a 3-as tényleg ilyen balfasz járat, soha nem jön össze semmi. Nem idegeltem magam, időben elindultam, a többi már nem rajtam múlott, ha emiatt nem érek be időben akkor meg kapja be a világ, inkább azt néztem, hogy hová tudnék leülni erre az egy-két órácskára, mire megoldódik a szituáció, még szerencsére A Hold tragédiája is nálam volt Asimovtól, tehát olvasással elütöttem volna az időt. Aztán természetesen egy nyolcvan körüli néni intézkedett, mert természetesen ő sietett a legjobban, előrerontott (hál' Istennek én a sodrástól meg az őt követő lökéshullámoktól távolabb álltam, nem lett bajom), és azonnal kinyittatta a vezetővel az ajtót. Tegnap az alagútban azért jobb és izgalmasabb volt, mert ott érezhetően eluralkodott a totális bezártság és tanácstalanság érzete (mármint sokakon, nekem tetszett az egyre inkább körülölelő hangulat).  

Ma bennragadtunk a metróval az alagútban. Jó volt. Egyszercsak megálltunk a Népstadion meg a Keleti között, aztán... álltunk. Az első perc elteltével az arcokon látszott, hogy elszálltak a szokott forgalmi  torlódással kapcsolatos gondolatok, kezdett eluralkodni a parafíling. Három perc állás után aggodalmas arcok tömkelegét lehetett látni. Nehéz megbecsülni ilyen szörnyen kiélezett percekben az eltelt időt, de talán az ötötdik-hatodik perc után lehetett, amikor már szinte tapintani lehetett a kialakuló pánikhangulatot. Lehetett volna akár olyan, hogy mondjuk a Kossuth tér és a Batthyány tér között a Duna alatti szakaszon beszakad a litoszféra azon kis darabja és az őrjöngve beáramló víztömeg kilométereket megtéve a mélyben pont elöttünk ér oda, de mi a rohanó víztömeg elől pont az utolsó pillanatban futva kiérünk a Stadionoknál az alagútból (az elhagyott szerelvényt már rongyokká gyűrve dobálja maga előtt, és én persze számos utastársam életét mentem meg). Lehetett volna hasonló lángtengerrel, esetleg föld alatti gurgulázó szörny támadásával, vagy valóságosnak tűnhetett akár a bolygó teljes pusztulása is, mely következtében elment minden áram, és gyalogosan, porral lepve az alagútból a romok közé kiérve látjuk meglepettem, hogy mi vagyunk a túlélők (és persze a családtagjaink, meg a barátaink, ők valahogy odafönt is átvészelték, esetleg amíg én lent mentem meg az emberek életét, addig ők meg föntről ásnak ki minket, és nekünk kell közösen új társadalmat alapítanunk), de nem tudtam brúszvilliszest meg hasonlókat csinálni, mert úgy hét-nyolc perc elteltével simán továbbindultunk.

Nekem tetszett a dolog, egészen különös légköre volt egy több kilométeres alagút közepén a föld alatt állni a  sötétben. Aztán a Keletinél meg a Blahán már feldühödött tömeg várt bennünket, nyolcezer forintos bérleteket meg neszeneked menetrendet emlegetve, persze ők nem kaptak ingyen para-showt meg borzongást a sötétben. 

Ma reggel azzal a céllal dobtam be a táskámba a fényképezőgépet, hogy majd az elkészült térképeimről emlékbe és a későbbi referencia számára a központunkban sok-sok jobbnál-jobb felvételt készítek.

Azt pedig - ha már nálam volt a gép - elképzelni sem tudtam, hogy ennek megörökítését kihagyjam, az ilyenek kiszúrásához és megjegyzéséhez amúgy is remek szemem van. Errefelé elég gyakran szoktam járni. Most burkolták frissen az utca egy részét. A csatornafedelet sikerült remekül beépíteni. Ilyet is csak nálunk tudnak. 

Nemrég beszéltem valakivel, aki "térképatlaszt" szeretett volna...

Igyekeztem békességgel viseltetni iránta. Kérdeztem, hogy miről? Mire mondta is rögtön, hogy "olyan térképatlaszt".

Álmodni sem lehetett volna szebb indítást a mai naphoz. Ugyanis már tegnap megbeszéltem a kollégáimmal, hogy a mai délelőttöm olyan értelemben szabad legyen, miszerint nem kell bejönni a belvárosba, csak délben felváltani a délelőtti kisegítőt, így a cégközpontunkban elintézhetek néhány számomra fontosabb, ám céges jellegű dolgot. Valamikor korán reggel annak rendje szerint a telefonom hangjára fel is ébredtem, majd nemsokára egy sms hangját is felfedezni véltem félálomban. Én annak rendje szerint kiszálltam az ágyból, kimásztam a nappaliba, a telefonom magammal cipelve rá se nézve, - ébresztés megvolt, az sms meg a reggeli bankjelentés a folyószámláról, fölösleges megnézni, most úgyis tudom, hogy mennyi. Rutin szerint tévé és számítógép bekapcs, reggeli készülődést elkezd, nyitócigit az erkélyen elszív. Nemsokára megint a telefonom felé irányul a figyelem: újabb sms érkezett. Ez már kicsit jobban felkeltette az érdeklődést, reggel csak megalapozott indokkal szoktam (a bankon kívül) sms-t kapni. Megnéztem a telefonom, ez volt a banki jelentés. Előtte viszont két üzenet a titkárnőnktől (ő legyen most és mostantól BKHOO). Az első egy jelentés nem fogadott hívásról, a második pedig üzenetben a nem fogadott hívás tartalma lett volna, ha fogadott lett volna. Gondolkodtam is, hogy mikor  és hol volt nekem reggel nem fogadott hívásom és arra jutottam, hogy az általam ébresztőnek hitt csörömpölés volt a hívás, amit röviden de határozottan lenyomtam, dehát félálomban olyan könnyen összetéveszti az ember a hangokat. A lényeg viszont az ezt követő sms volt, mely szerint a hajnali órákban E. telefonált BKHOO-nak betegségéről tudósítva. Hogy miért pont neki, az egyelőre rejtély, és egyáltalán nem kizárt, hogy az is marad. (Az én értelmezésemben a megoldás a munkahelyi mélypszichológiában keresendő, mikor az ember ki tudja milyen indíttatásból tudat alatt kiválasz magának egy olyan igazi legfőbb bizalmast, akit munkaügyben mindenkor mindennl fel lehet hívni megoldás reményében, ez esetben ez BKHOO.) Az egészben az engem érintő rész az, hogy én vagyok az, akinek délután a délelőtti dolgok elintézése után E.-t kellett volna váltania, és adott volt, hogy én fogok helyette reggel is bejönni. Ezért e sorokat most onnan írom, ahol most E.-nek kellene ülnie vagy állnia vagy valamit csinálnia. Vagy nem csinálnia. A lényeg egy mondatban annyi, hogy ugrott az egész délelőttöm. Továbbvezetve az, hogy az utóbbi két-három hónapban emlékeim szerint ez harmadszor történik meg, az előző kettő az J. betegsége, vagy hirtelen elfoglaltsága miatt, és szinte borítékolható, hogy ha előzőleg sikerül egy rövid napot szereznem, akkor az közvetlen előtte úgy alakul, hogy a lehető leghosszabb nap legyen belőle a munkahelyen. A mosolyogva felkelő nap emiatt reggel kisebb tombolás közepette talált, amivel azt értem el, hogy Kixit sikerült felébresztenem. És még csak nem is okolhatok miatta senkit, E. betegségéről sajnos nem tehet senki, még a rómaiak sem.

Befelé jövet meg olyan történt, hogy állok a metrón, táskám a lábam között a földön. A táskának ugye van két szíja, melyből a csat résztől lefelé kilóg két pánt a hossz állíthatóságának érdekében. Namost, ezek ugye a táskát letéve egyik-másik irányba szétterülnek a földön. Amikor helyet készítve leszállni kívánó embertársamnak fölemeltem a táskámat, akkor jöttem rá, hogy a mögöttem álló sarokkal éppen ráállt a pántomra. (Természetesen volt még hely bőven, oda áll, ahova csak akar, de annak a baromnak muszáj volt egyenesen beleállnia a hátamba, hogy minél jobban lökdöshessen is.) Ezután fölszállt egy két bottal járó fiatal srác, aki pont az előttem lévő helyre ült le, botjait a metróülés peremének támasztva. Lenézvén azt kellett látnom, hogy mindkét (!) botjának a vége a táskám másik pántján pihen, amely a metrókocsi teljes padlófelületéből kb. egy 25 X 3 centiméteres sávot foglalt el. A metró teljes padlófelületének pedig kb. a fele volt teljesen szabad. Gyors összegzéssel a következőt állapítottam meg: két megálló múlva leszállok, jelenleg a földön lévő de leszálláskor a hátamra teendő táskám egyik pántján egy férfiember (egy barom) áll teljes súlyával sarokkal, a másik pántomra pedig gumis végével percízen ráhelyzve két járóbot van. Ehhez hozzáadtam azt, hogy aktuális hangulatom szerint (korábban ismertetettek alapján teljesen érthető módon) én egyszerűen képtelen vagyok kellően kultúrált módon megkérni őket, hogy ugyan tegyék már lehetővé táskám padlóról való felemelését, ezért maradt az utópia, miszerint a botok borulni fognak, a barom felé meg bakancsommal hátrarúgok, ezzel pont térdhajlaton találom, ő felkiált, megrogy (mivel a hajlat felől rúgok, a szalagok sajnos csak kis valószínűséggel szakadnak) és így kiszabadul a táskám. A botok kérdése azonban egy fékezéskor megoldódott, ugyanis borultak azok maguktól is, a barom talpa alól meg egyszerűen kirántottam a pántot (elég nagy erő kellett hozzá), mire majdnem felborult, kicsit sajnáltam, mármint azt, hogy nem terült el a földön, de a továbbiakban a leszállással kellett foglalkoznom.

Úgyhogy alakul a nap, egyelőre ennyi, de még csak délelőtt van.   

Pénteken felhívtak, hogy elkészültek a térképek meg a címerek nyomtatásával, úgyhogy elmentem a nyomdába elhozni. Csak éppen pont nem fértek be a kocsiba, hahaha, nehogymá' egyszerűen megoldódjon, úgyhogy mára kiküldtem értük az egyik céges furgont. Viszont legalább láttam őket és elsőre hibátlannak tűntek. 

Tegnap pedig az volt, hogy a szabadság utolsó néhány órájában kicsit próbáltam nyugtatni mardosó lelkiismeretem és ránéztem hónapok óta anyámnál garázsban álló kocsimra, ezt már hétközben meg akartam tenni, de elment az idő. Pontosabban nem csak ránéztem, hanem meg is járattam a motort és megmozgattam, hogy a tengelynek ne ugyanazon pontja legyen egy irányból a folyamtos nyomásnak kitéve. Az 1300-as VW-knél (polgári nevükön bogárhátúak) ugyanis az a helyzet, hogy nem nagyon szeretnek hónapokon keresztül egy helyben garázsban állni, főleg úgy, hogy közben más kocsit használnak helyettük, ugyanis ezt igen könnyen rossz néven veszik és megsértődnek. Még pénteken volt egy kis időm anyámhoz átugrani, kioperáltam az akkumulátort (előtte a kocsi indításkor persze meg se nyekkent), fölvittem tölteni, majd tegnap jött a nagy próba, hogy egyáltalán tölthető maradt-e még. Ja, szerencsére az maradt. És szerencsére tegnap a kocsi is szinte azonnal indult. Arra pedig még délelőtt erős elhatározással gondoltam, hogy beemelek a vasárnapi programba egy kocsimosást is, lévén, hogy garázsban állva is tiszta por meg mocsok lett, de ennek a puszta gondolata is elég volt ahhoz, hogy kapásból megérkezzen a hózápor. Azért az elmondható, hogy a hétvége csúcsérzése volt hónapok után először járó motor mellett sebességbe tenni, kiállni, fordulni, visszaállni, főleg, hogy régen sok éven keresztül szinte össze voltunk nőve. Elhatároztam, hogy tavasszal mindenképp megint előhozom és luxus vagy sem, megint két kocsink lesz forgalomban, és a Volkswagent is rendszeresen fogom használni, de most már télre fölösleges kihozni a sóba meg a latyakba, ahhoz túl jó állapotban van. Harminchárom évesen teljesen tökéletes, a motorja szuper (a hideg alapjárattól eltekintve, de azt könnyű orvosolni), a fényezésében meg akár borotválkozni lehet. Visszatekintve sajnálom, hogy idén tavasszal nem hoztam ki a garázsból, de ez most így alakult és kész. Van is miatta lelkiismeret-furdalásom.

Még egy gondolat a tegnapi DVD-vásárlással kapcsolatban, ami nemrég eszembe jutott. Láttam a Monty Python Repülő Cirkusza sorozatot, persze majdnem el is csábultam, de már eléggé hazafelé tartottam és úgy voltam a vásárlással, hogy eddig és ne tovább. Ez most teljesen lényegtelen, ami nagyon elgondolkodtatott ott a polcnál, az az, hogy a tok jól láthatóan fel volt matricázva, hogy magyar szinkronnal. Gyorsan megnéztem a borító hátsó felét, hogy biztos tévedésből, rutinból ragasztották csak rá a bérelt garázsban zsugorfóliázó nénik, de a gyári borítón is szerepelt a táblázatban: felirat magyar, angol..., hang magyar, angol. Ezt nem is kicsit furcsállom, mert tudomásom szerint a John Cleese-ék soha nem engedték (hangsúlyosabban direkt tiltották), hogy a Repülő Cirkusz sorozatot valaha is szinkronizálják. Szóval, nem értem az egészet. Vagy esetleg már lehet, és én lemaradtam a tiltás feloldásáról? Szerintem akkor meg egyszerűen szentségtörés szinkronizálni, aki ezt kitalálta és megvalósította az bűnt követett el, következésképp lakolnia kell... Ha lesz rá időm megnézem alaposabban még egyszer, egyszerűen képtelen vagyok elhinni.

Baj van a Quimby CD-vel. Egészen pontosan az a helyzet, hogy most derült ki, hogy Kixi már ki tudja mióta ezt vadássza nekem, már az antikváriumoknál tartott, hogy majd micsoda öröm lesz nekem, ha ajándékba kapom tőle, aztán puff neki, velem meg szemben jön a Media Marktban. Mármint a CD. Szegény nagyot csalódott, amikor itt lelkendeztem neki, hogy mit sikerült szereznem. Úgyhogy megmondtam neki, hogy ezt csakis az ő akarata generálhatta, nyilván úgy került oda a polc sarkára az a CD, mert ez akkora szerencse volt, hogy másként nem is lehetett. Ez olyan, mintha tőle kaptam volna, és tényleg nem is számítottam rá. Úgyhogy azt hiszem, hogy megnyugodott, valóban tőle kaptam és kész.

A Queen DVD-vel meg az van, hogy nekem ugyanennek a koncertfelvételnek a hanganyaga sok évvel ezelőtt megvolt kazettán, természetesen már akkor rongyosra hallgattam, úgyhogy nagyon örülök neki, főleg, hogy eddig 1985-ből turnéról semmiféle videofelvételem nem volt, csak a Rock in Rio, de az nem turné, ráadásul vágott anyag.

Nemrég értem haza a városból, megbeszélt találkozóm volt egy lánnyal a Nyugatinál. Az előzmény az volt, hogy már évek óta szerettem volna birtokában lenni újra megnézni egy filmsorozatot, és valamelyik este rámjött ez a "nekem most azonnal kell-inger". A sorozatot valamikor a kilencvenes évek elején adta a tévé, amerikai ifjúsági sorozat volt, de egyszerűen sehol nem találtam, kiderült, hogy nem véletlenül, egyszerűen nem létezik DVD-n. Nekem akkoriban nagyon bejött, tele volt jobbnál jobb ötletekkel a történet, de maga a rendezése is. De mondom, egyszerűen lehetetlennek tűnt a vállalkozás a megszerzésére. Aztán nemsokára véletlen folytán beleakadtam egy ilyen (ahogy láttam főleg egyetemi, meg mindenféle egyéb iskolai jegyzetekkel meg könyvekkel foglalkozó) adok-veszek oldalra, és ott volt egy az egyben, hogy A suli (Hull High) DVD, ezer forint. Akkor fölvették videóra, mostanában meg házilag áttették DVD-re. Azonnal felhívtam a lányt, és ma hozta is a megírt DVD-t ezresért. Úgyhogy most örülök.

Ezután szabadságomat (és ténylegesen szabad napomat) kihasználva kötöttség és sietség nélkül tudtam kicsit kolbászolni a városban, úgyhogy elhatároztam, hogy végre beteljesítem több hónapos álmomat és beszerzem DVD-n a már korábban is említett filmeket, a Tűzszekereket, A holt költők társaságát, a 2001: Űrodüsszeiát és A legyek urát. Elmentem a Libribe a Rákóczi úton, a Fókuszba (Dani mondta, hogy itt most rohadt sok DVD van jó áron, a Kriszta a múltkor egy raklapnyival vitt haza) meg az Árkádba a Media Marktba. Közben kicsit eszembe jutott, hogy a virtuális pénzünk egy részét költöm éppen, amit egyéb néven hívhatunk egyszerűen csak a jutalékomnak (a most elkészült térképekért), amit még messze nem kaptam meg (mivel még el se készültek teljesen, következésképp az önkormányzat még ki se fizette a cégnek) és igazából csak akkor terveztem hozzányúlni, amikor már ténylegesen a bankszámlámon lesz. A következőkkel tértem haza:

1492 - A paradicsom meghódítása (nagyon szeretem), Kellemes húsvéti ünnepeket (Belmondoval, gyengébb pillanataimra), Világok harca (Tom Cruise-film, bár felőlem mással is lehetne, a film jó, kár, hogy az eredeti történet csak alapnak szolgált), A passió (ezt kötelezőnek éreztem), Die Hard (rég láttam és szeretem), Sherlock Holmes - Az utolsó vámpír (ezt meg még nem láttam, de Jeremy Brettel és Edward Hardwickkal van, úgyhogy rossz nem lehet), és egy 1985-ös tokyoi Queen-koncerfelvétel. (Ezen kicsit ledöbbentem, mert azt hittem, és hiszem még mindig, hogy Queen-ből tőlem bármit kérdezhetnek, de ez a DVD-kiadás még nekem is új volt. Félkalóz kiadás, csoda, hogy Media Marktban ilyet is lehet kapni, nekem viszont nagy szerencse, mert a kalózfelvételeket jobban szeretem, az igazi finomságok általában azokon vannak.) Ezeken kívül sokéves álmom vált valóra azzal, hogy - bár ezegyszer kivételesen nem is kerestem - az egyik sarokban ott integetett a Quimbytől a Majom-Tangó eredeti CD-n, valamint valahogy lett itt egy könyv is, eredeti angol nyelven Asimovtól az Alapítvány (Foundation).

Ebből a felsorolásból világosan látszik, hogy amit nem vettem/kaptam meg, az a Tűzszekerek, a Holt költők társasága, a 2001: Űrodüsszeia és A legyek ura. Nem baj, nekem legalább még a mai világban is maradt célom.

Alagsori összejövetel... a régi hangulattal

Utána megnéztük a könyvtárat (ennek egy kisebb százaléka tizenhárom-tizennégy éve még mindig nálam van, de erre úgy tekintek, hogy átszállt rám, pl. a Weöres Sándor-kötetem, meg ilyenek), majd előre betervezett találkozás volt O.M. tanárnővel, aki régen az osztályfőnök-helyettesünk és matek-fitika tanárunk volt, azon kevesek egyike, aki még mindik ott tanít. Kikérdezett jelen életünk ügyes-bajos dolgairól, majd el volt keseredve az oktatás jelen helyzete miatt. Tényleg rendkívül kiábrándultnak látszott, azt mondta, hogy aki tizenhárom éve nálunk végigbukdácsolta a négy évet, az most simán venne minden akadályt. Aztán pár kör a folyosókon (közben folyamatos fényképezés a dokumentáció miatt), röhögés az érettségi tablóképeken, Jence a régi tablókon jó csajok képeit vadászta. Talált is párat, az egyik egy fiatal tanárnő volt valami 1969-es tablón. Most lehet olyan hatvan-hatvanöt éves, ha jól tartja magát, talán lehet még Jencénél esélye. Még egyszer lementünk az alagsorba, majd a Vezér felé vettük az irányt.

Ott aztán már a megszokott rend szerint zajlottak a dolgok, jöttek a sörök meg a szokott témák, a különbség annyi volt, hogy most nem az éjszakai zárásig maradtunk (dél körül értünk oda). Délután még átmentünk a szomszédba is pizzát enni, aztán Jencének el kellett indulnia, mert megint valami filozófiai cikket kell írnia határidőre. Én ránézve eléggé kételkedtem, hogy erre a Vezér utáni sörrel terhelt este lett volna erre a legmegfelelőbb idő, bár lehet, hogy legalább egy szórakoztató fejezet lesz benne.

Aztán Danival még elmentünk kicsit biliárdozni, közben elég érdekes és remélhetőleg fontos dolgokról beszéltünk, amikről egyelőre itt nem írhatok, de magamban mindenesetre jól elraktározom.

Tavasszal, mielőtt végleg bezárják a sulit, valószínűleg beiktatunk még egy látogatást.