Ma bennragadtunk a metróval az alagútban. Jó volt. Egyszercsak megálltunk a Népstadion meg a Keleti között, aztán... álltunk. Az első perc elteltével az arcokon látszott, hogy elszálltak a szokott forgalmi  torlódással kapcsolatos gondolatok, kezdett eluralkodni a parafíling. Három perc állás után aggodalmas arcok tömkelegét lehetett látni. Nehéz megbecsülni ilyen szörnyen kiélezett percekben az eltelt időt, de talán az ötötdik-hatodik perc után lehetett, amikor már szinte tapintani lehetett a kialakuló pánikhangulatot. Lehetett volna akár olyan, hogy mondjuk a Kossuth tér és a Batthyány tér között a Duna alatti szakaszon beszakad a litoszféra azon kis darabja és az őrjöngve beáramló víztömeg kilométereket megtéve a mélyben pont elöttünk ér oda, de mi a rohanó víztömeg elől pont az utolsó pillanatban futva kiérünk a Stadionoknál az alagútból (az elhagyott szerelvényt már rongyokká gyűrve dobálja maga előtt, és én persze számos utastársam életét mentem meg). Lehetett volna hasonló lángtengerrel, esetleg föld alatti gurgulázó szörny támadásával, vagy valóságosnak tűnhetett akár a bolygó teljes pusztulása is, mely következtében elment minden áram, és gyalogosan, porral lepve az alagútból a romok közé kiérve látjuk meglepettem, hogy mi vagyunk a túlélők (és persze a családtagjaink, meg a barátaink, ők valahogy odafönt is átvészelték, esetleg amíg én lent mentem meg az emberek életét, addig ők meg föntről ásnak ki minket, és nekünk kell közösen új társadalmat alapítanunk), de nem tudtam brúszvilliszest meg hasonlókat csinálni, mert úgy hét-nyolc perc elteltével simán továbbindultunk.

Nekem tetszett a dolog, egészen különös légköre volt egy több kilométeres alagút közepén a föld alatt állni a  sötétben. Aztán a Keletinél meg a Blahán már feldühödött tömeg várt bennünket, nyolcezer forintos bérleteket meg neszeneked menetrendet emlegetve, persze ők nem kaptak ingyen para-showt meg borzongást a sötétben.