Az utóbbi időben kezd kialakulni az a fixa ideám, hogy én egyszer irgalmatlanul le fogok gurulni az örs vezér téri aluljáró lépcsősorán.
Eddig csak egyszer fordult elő ennek halovány előjele, azt egy ügyes lábfej illetve bokamozdulattal sikerült csírájában elfojtani, még a mozdulatot sem lehetett észrevenni, csak én tudtam róla, de azóta is kísért időnként a gondolat. Sőt, egyre többször merül föl, ha ez így folytatódik, akkor mániává fog válni. Az egyik helyen olyan furcsán, kiszámíthatatlanul meredeken kezdődik, az én lábamnak elég keskeny a rálépő része, és magasabb a szintkülönbsége a többihez képest, és egyszer nagyon el fogok mélázni lépés közben. Valójában nem szoktam például lépten-nyomon elgondolkodva pofával falnak, meg oszlopnak menni, tehát oda tudok figyelni az előttem lévő akadályokra, de ez valahogy más. Az a lépcsősor, valahogy rám pályázik, és elkerülhetetlen, hogy időnként ne járjak arrafelé. És elsősorban nem az okoz aggodalmat, hogy szanaszét fogom törni az összes csontom, és tehetetlen testem időnként meg-megrángva fog feküdni a lépcsősor alján, hanem az, hogy ez mekkora égés lesz. A gondolatától is kiráz a hideg, hogy segítő szándékú emberek sajnálkozva körülvesznek, és és olyan szörnyű kérdéseket tesznek fel, hogy jól van, hívjunk mentőt? Esteleg helyzetemet látva már nem is kérdeznek, csak annyit hallok majd, hogy mentőt, valaki hívja a mentőt! Meg azt, hogy szegény fiatalember. A zsengébb korosztály meg persze röhögve meséli majd a többinek is, hogy bazmeg, öreg, én embert még nem láttam ekkorát taknyolni.
Én meg utolsó szédült erőmmel, mosolyt mímelek, és torkomból erőtlenül kipréselve próbálok jópofázni, hogy á, jól vagyok semmi baj, csak ez a meredek lépcső, hisz tudják, hehe...
