egyebek és más dolgok

Ma este Pittsburgh - New England meccs lesz (ezt adja a Sport2), újabb esély, hogy valaki végre elkapja a Patriots tökét, erre a Pittsburgh pont alkalmas, nagyon kellemetlen tud lenni (örülök is, hogy a Giants-szel nem sorsolták össze). Nem mintha elvből a New England ellen szurkolnék, mert most tényleg ők a legjobbak, csak a szenzáció végett... Azért már eléggé érik a dolog, például a múltkor a Baltimore ellen hatalmas szerencséjük volt, akkor azért kicsit ideg voltam. A Baltimore nagyon megérdemelte volna, és pont a Patriots ellen, mekkora lett volna! Talán majd ma. Ha meg nem, akkor legalább Kixi örülni fog, hogy Tom Brady megint győzelemre vitte a csapatot.

(A Giants azonos időpontban Philadelphiában játszik, papíron esélyes, az utóbbi idők formáját tekintve azonban kissé félek. Majd szokás szerint az NFL honlapján online nézem a történéseket.)

Én aztán tényleg soha senki előtt nem titkoltam, hogy nagyon szeretem a Discovery Channelt, de hogy állandóan ugyanazokat az kis- meg nagyfilmeket látom huszonhatodszorra is, az már egy kicsit unalmas. Illetve huszonhatodszorra is tud érdekes lenni, de néha azért, miután már nagyon tudom, hogy hogyan készül például a zsírkréta, meg a bilincs, és, hogy a Mythbusters-ben mi lesz az idióta kísérlet vége, mással is megismerkednék.

Jó, ma reggel, mielőtt elindultam munkába például szó volt az acélgyártásról , ezt a részt például még nem láttam (azt meg mondjuk éppenséggel pont tudom, hogy hogyan készül az acél, de erről a Discovery nem igazán tehet). A vége igazán drámaira sikerült, szó szerint az volt a kisfilm utolsó mondata, amikor a tiszta acél rudak, meg lapok formájában kihűlőfélben legördült a sorokról, hogy "a modern világ súlya már acélvállakon pihen". Rendkívül megható volt...

Ma délben szombati vasárnapi ebéd Anyánál (mivel holnap dolgozom), aztán délután/este születésnapi buli Kixi nagybátyjánál. Hozzájuk a szokások által vezérelve mindig olyan érzéssel megyek, hogy hintaágy, meg kerti grill, meg kerti társasjáték a napernyők alatt, de így december közepe felé haladva nem igazán vagyok biztos benne, hogy ez most is ilyesmi lesz.

Azért nem lehet csak úgy elvenni a kedvem az internetes rendelésektől, és most, hogy napközben Kixi ráakadt egy magyar oldalra és megtaláltam rajta a Tűzszekereket DVD-n, ráadásul elég jó áron, azért a biztonság kedvéért rendeltem belőle egyet. Volt ott 2001: Űrodüsszeia DVD is, de azon nem volt magyar hang, és én egyszerűen azt így szoktam meg tizenvalahány év alatt. Nem mintha ez annál a pár mondatnál, ami abban a rohadt hosszú filmben egyáltalán elhangzik, valamit is számítana, de csak azért is, nekem az magyar szinkronnal kell. Úgyhogy abból nem rendeltem.

Még mindig semmi hír Japánból a makettrendelésem ügyében, bár a honlapjukon a két tétel mellett a rendelésem óta már nem az "out of stock", hanem a "backoredered" kifejezés szerepel. Ettől függetlenül még mindig komoly veszélyben van a karácsonyi ajándékom. Max. kirakom a fa alá a két makettesdoboznak a hlj.com-ról kiprintelt képét, és ködös tekintettel nézem majd őket. Már azért, hogy miért nincsenek itt a valódi dobozok.

A bogárral kapcsolatban egyelőre annyi, hogy a tegnap esti ülés során arról határoztunk, hogy rövidebb megfigyelés idejéig visszakerülhet a hibiszkuszra, ha ezalatt jól viseli magát, mint korábban, akkor maradhat, ha nem, és megint elmászik, vagy magatartásban bármiféle megbízhatatlanságot tanusít (pl. szétrágja, lehányja, stb.), akkor az első alkalommal megy. Hasonló kitételek már ugyebár korábban is voltak, de ez a megfigyelési periódus most nagyon fontos, mert nem tudjuk, hogy az eltűnése során, illetve következtében milyen esetleges jellemváltozások álltak be nála, megnőtt-e a mozgásigénye, előtört-e valamiféle felfedezési ösztön (netán dughatnékja van, és másik bogarat keres).

Arra is gondolni kellett, hogy mivel gyakorlatilag átvészelte nálunk a tél beköszöntét és nem érzékelte az átmeneti periódust (nevezzük tudományos szakkifejezéssel csak ősznek), milyen hatással lenne rá, ha egyből kikerülne a hidegre, komoly eséllyel esetleg túl sem élné. Ezt meg ugye nem szeretnénk.

(Abban, hogy végül maradhat, annak is nagy szerepe volt, hogy először visszaraktam ugyan a hibiszkuszra, de aztán meggondoltam magam és ki akartam tenni a szűrét, viszont úgy bekerült a sűrűjébe, hogy egyszerűbb volt otthagyni, mint levakarni onnan. De ez csak kiszivárogtatott info, nem hivatalos.)

Mielőtt még Kixi beperelne, mint Petrétei az IRM nevében Orbán Viktort (igaz ott a minisztérium elvesztette a pert) hírnévhez fűződő személyiségi jogok megsértéséért, ezúton követem meg (Kixit, nem a Petréteit), miszerint alaptalanul, bizonyíték híján vádoltam, illetve feltételeztem róla azt, hogy a bogár korábbi eltűnésének alapvető, kiváltó oka takarítás közben az ő porszívócsővel való hadonászása volt a hibiszkusz (a bogár lakóhelye) környékén.

Lehet, hogy az zavart kissé össze, hogy az utóbbi napokban az átlagosnál valamivel többet közlekedtem erre-arra kocsival a városban, de amikor ma az Andrássy úton a zebrán gyalogosan átkelni szándékoztam, és azon kaptam magam, hogy türelmetlenül bámulom a fejem fölött a keresztbe várakozó autóknak szóló piros lámpát a zöld jelzésre várva (miközben nekem a gyalogoslámpa zöld volt), kicsit elgondolkodtam, hogy az egészségem szempontjából célszerű-e nekem ma még a feltétlenül szükségesnél többet közlekednem.

Kixi most telefonált, megtalálta a bogarat. Lejjebb volt, elbújva a sűrű levelek között, de nem sokkal később már leesett, vagy valahogy lekerült a földre. Mondta, hogy helló madarak, helló fák, élek, élek! - és elkezdett mászni.

Kixi egy kicsit kétségbeesetten várt a döntésemre, de a távolból nem tudtam mit csinálni, mondtam, hogy borítsa le gyorsan valamivel, amíg hazaérek. Este válságülés. Ha elkezd aktív életet élni, akkor nem maradhat.

Az utóbbi időben kezd kialakulni az a fixa ideám, hogy én egyszer irgalmatlanul le fogok gurulni az örs vezér téri aluljáró lépcsősorán.

Eddig csak egyszer fordult elő ennek halovány előjele, azt egy ügyes lábfej illetve bokamozdulattal sikerült csírájában elfojtani, még a mozdulatot sem lehetett észrevenni, csak én tudtam róla, de azóta is kísért időnként a gondolat. Sőt, egyre többször merül föl, ha ez így folytatódik, akkor mániává fog válni. Az egyik helyen olyan furcsán, kiszámíthatatlanul meredeken kezdődik, az én lábamnak elég keskeny a rálépő része, és magasabb a szintkülönbsége a többihez képest, és egyszer nagyon el fogok mélázni lépés közben. Valójában nem szoktam például lépten-nyomon elgondolkodva pofával falnak, meg oszlopnak menni, tehát oda tudok figyelni az előttem lévő akadályokra, de ez valahogy más. Az a lépcsősor, valahogy rám pályázik, és elkerülhetetlen, hogy időnként ne járjak arrafelé. És elsősorban nem az okoz aggodalmat, hogy szanaszét fogom törni az összes csontom, és tehetetlen testem időnként meg-megrángva fog feküdni a lépcsősor alján, hanem az, hogy ez mekkora égés lesz. A gondolatától is kiráz a hideg, hogy segítő szándékú emberek sajnálkozva körülvesznek, és és olyan szörnyű kérdéseket tesznek fel, hogy jól van, hívjunk mentőt? Esteleg helyzetemet látva már nem is kérdeznek, csak annyit hallok majd, hogy mentőt, valaki hívja a mentőt! Meg azt, hogy szegény fiatalember. A zsengébb korosztály meg persze röhögve meséli majd a többinek is, hogy bazmeg, öreg, én embert még nem láttam ekkorát taknyolni.

Én meg utolsó szédült erőmmel, mosolyt mímelek, és torkomból erőtlenül kipréselve próbálok jópofázni, hogy á, jól vagyok semmi baj, csak ez a meredek lépcső, hisz tudják, hehe...

Közeleg a szép ünnep, az e-mail meg csak nem akar jönni Japánból, hogy hogyan áll a makettrendelésem. Jaj-jaj, mi lesz a fa alatt, nem lesz nekem karácsonyi ajándékom!

Eddig, mivel nem volt aktuálisan raktáron Japánban (ezt mondjuk a honlapjukon is lehet látni), annyit írtak kb. két hete, hogy köszönik a rendelést, elkezdik a beszerzést, postaköltséget a bizonytalan kimenetel miatt még nem tudnak számolni, és addig nehogy utaljak, amíg nem jelentkeznek ismét.

Tegnap este meg munka után Óbudára mentünk, Kixi szüleihez, Feribácsinapot ünnepelni. A munkahelyről éppenséggel pont az ellenkező irányba kellett indulnom, mert fel kellett vennem Zuglóban a kocsit, amit vasárnap éjszakára és hétfőre B. és E. háza előtt hagytunk, hogy látogatásuk során féktelen italozást folytathassunk.

A Feribácsinapozás közben igazán érdekes volt felmérni, hogy egy ember miként reagál arra, amikor egy viszonylag áttekinthető lakás közepén (pláne, ha az a saját lakása) átlagos tennivalók intézése közepette számára teljesen váratlanul jelennek meg kényelmesen, pólóban és papucsban (tehát egyáltalán nem úgy, mint akik most érkeztek) olyan emberek (mi) akikről egyeltalán nem feltételezi, hogy ott vannak. Szerettünk volna ugyan meglepetésszerűen megjelenni, de azért nem ennyire, önmagában már az is elég lett volna, hogy egyszerűen csak beállítunk így hétköznap este. Kixi azonban (miután halk kopogásunkra bentről senki nem reagált) az ajtó elől felhívta Tomit, hogy ugyan próbáljon már halkan beengedni minket. A szerencse az volt, hogy az ünnepelt épp háttal az erkély felé tartott hideg sör importálása céljából, az adódó helyzetet felismerve ezalatt nekünk sikerült berohannunk a lakás hátsó részeibe, majd pár perc múlva, kényelmesen a konyhaajtóban, mint aki csak pohárért megy, az ünnepelttel szembejönni. Bizton állíthatom, hogy hatás nem maradt el.

Aztán arról még nem volt szó, hogy amíg én szombaton délelőtt munkában nemesedtem, délután pedig barátaimmal sörök mellett kicseréltük eszméinket, Kixi és Tomi kisebb túrán vettek részt a Börzsönyben. Erre én értelemszerűen a szombati munka miatt nem tudtam elmenni, de ahogy mondani szokás, ennek biztos így kellett lennie, jó volt nekem helyette délután a Vezér is. Különben is, márcsak a szakmámból kifolyólag én életemben már annyit túráztam sörözés helyett, hogy volt mit visszahozni az arányban. Na, szóval elmentek, túráztak, aztán hál' Istennek haza is jöttek, én meg rájöttem, hogy amint Kixi nélkülem megy túrázni, azonnal rámjön a féltés, és lehetséges balesetek és nem várt események sora merül föl gondolataimban, még akkor is, ha csak Börzsönyről van szó. Praktikus okokból Tomi meg pénteken, túra előtt, meg szombaton is, túra után, nálunk aludt, ugyanis vasárnapra is közös programokat rendelt számunkra az élet. Azt egyébként Kixivel mindketten észrevettük, hogy Tomi szeret nálunk lenni, szereti a mi kis biotópunk hangulatát. Egyébként én is. Az mondjuk közismert, hogy én kevés kivétellel ki nem állhatom a vendégeket, meg a vendéglátást (szintén kevés kivétellel), de Tomira ez egyáltalán nem vonatkozik, mert ő egyáltalán nem vendég, meg ha itt van akkor az embernek nem is kell úgy éreznie, hogy házigazda.

Szóval, a vasárnapi közös program meg az volt, hogy mindhármunk közös ismerőseihez kellett menni lakásnézőbe. Ugyebár én nem csak a vendéglátást nem szeretem, hanem a mindenféle vendégeskedést sem bírom egyáltalán, tehát azt sem, amikor nekem kell menni jópofáskodni, meg udvariaskodni, sőt, ezt ha lehet, még kevésbbé, mert ehhez ráadásul még el is kell menni. A hétvége legnagyobb csapását számomra az a pillanat jelentette, amikor Kixi elárulta, hogy nem tíz-tizenöt perc alatt megnézzük a lakást, megdícsérjük, megiszunk egy üdítőt és eljövünk, hanem ott minket hideg, valamint melegtállal várnak, és nekünk majd ott jól kell magunkat érezni. Ehhez képest a lakás tényleg baromi jól nézett ki, az ilyesmiket szeretem, kicsi és maximálisan hangulatos, jól, praktikusan berendezett jók a falak és bútorok színei, nem is beszélve a benne lakókról, mert B.* a házigazda, és E., a (leendő) házigazdáné szerencsémre egyáltalán nem ragaszkodtak a vendéglátás merev protokolljához, na, az ilyemivel viszont az égvilágon semmi bajom nincs. Tulajdonképp kötetlen, szűk létszámú buli alakult ki, úgyhogy semmi gond nem volt, elég annyi hozzá. Ja, és a házigazda házipálinkája az én nagyapám régi házipálinkájára emlákeztetett, tehát nem csak ütős, de még finom is volt. A hangulat emelkedése és a gyarapodó koccintások közepette a hazafelé vezetés kérdését úgy oldottuk meg, hogy otthagytuk éjszakára a kocsit, a szerencse az, hogy B. és E. kb. másfél kilométerre költöztek tőlünk.

* Egyébként elég idegesítő, hogy B-vel kezdődik a legtöbb azon ismerősöm neve, kiknek kilétét bizonyos okokból egyszerű rövidítéses megoldással homályban kívánom tartani; egyetlen kivétel ezalól Bajszos, akinek valódi neve, mitagadás, szintén B-vel kezdődik, de legalább van normális bloggerneve. Persze szintén B-vel, de az most mindegy. Dehát magamra vessek, az ember vélogassa meg az ismerőseit, ugyebár.

Nahát, már vasárnap is nehéz volt összeszedni, hogy mik is voltak pontosan, nemhogy több, mint két nap távlatából, de azért vázlatosan megpróbálom. Szombaton találkoztunk tehát a Vezérben. Alapvetően különleges felállással jött létre a találkozó, mert a Dani nem tudott jönni, ő pedig nagyon ritkán szokott hiányozni. Most az volt a problémája, hogy pénteken buliban volt, minek következtében szombat délután, kora este még nem nagyon tudott lábra állni, tehát röviden elmondható, hogy távolmaradása alaposan indokolt volt. Ráadásul már a hét elején előre jelezte is, hogy valójában előreláthatólag semmi garancia nincs arra, hogy ő szombat délután esetleg járóképes lenne majd. A résztvevők rajtam kívül, tehát Kampó és Toma, valamint Jence is megjelent, személyében pedig egy középtávú kísérlet elvégzéséhez önkéntes tesztalanyunk is volt, ugyanis elhatározta, hogy kipróbál egy másnaposság elleni tablettát, ehhez az este során a kellő feltételeket is megteremtette magának. Az érintett témák nagyjából a következők voltak: Jencénél a küzdősportok jönnek be a legjobban, nálam az amerikaifoci, szó esett az Erdei Zsoltról, meg a magyar ökölvívók valódi rangsoráról illetve rangsorolásukról és csekély ismertségükről a világban, a volt osztályfőnökünkről, hogy mi volt a valódi kiváltó oka, amikor a Jencét Prágában leájtatosmanózta, szó esett továbbá a punciborotválásról és a férfi szőrtelenítésről, jöttek a szokásos politikai és médiatémák, valamint parázsló vita alakult ki a házasság intézményének megvitatásakor. Ja, és érintettük Leslie Nielsent is. És beszéltünk még rengeteg más dologról is, de ezeknek egy része oly mértékű magánügy, hogy majd ír róla az akit érint, vagy nem, egy részére meg természetesen nem emlékszem. A házasság intézményének megvitatásakor az érdekes az volt, hogy Kampó, közülünk a legkonzervatívabb felfogással rendelkező személy vallotta az ügyben a legliberálisabb nézeteket, ezenkívül a kapcsolatok terén legliberálisabb életvitellel rendelkező védte ezer foggal és körömmel a házasság intézményének még a mai napokra is kiterjedő valódi létjogosultságát.

A másnaposság elleni kapszuláról levelezőlistánkra vasárnap délelőtt Jence, a tesztalany részéről a következő hivatalos beszámoló érkezett: "a másnaposság elleni kapszula szart se ér".

Túlvagyok a szombati munkán, nemsokára találkozó a Vezérben, most indulok, és teletöltöm magam sörrel.

Ez az egészségpénztáras felszólítás egyébként úgy van, hogy nekem a cégnél tavaly nyár végén megszűnt a munkaviszonyom, és idén májusban hívtak föl, hogy mi lenne, ha visszajönnék dolgozni (én meg visszajöttem). A kettő között eltelt nyolc hónap, az egészségpénztáras összegeket meg a cég utalta egészen addig, amíg dolgoztam, ez tulajdonképpen juttatás, némi kis önrésszel (nem vészes). Én viszont nemigen törődtem az egésszel, őszintén szólva teljesen kimaradt az életemből ez az egészségpénztár, meg is feledkeztem róla, hiszen mentek maguktól a dolgok, az önrészt is a fizetésből vonták, vagy valami ilyesmi. Viszont, amikor nem dolgoztam a cégnél, nyilván kutya nem fizetett utánam semmit, tehát visszamenőleg az önrészért tartozom huszonhétezer forinttal. Nincs mit tenni, befizetem, de az tuti, hogy valami egészségpénztáras elfogadóhelyen letalpmasszíroztatom az egészet. Legalább ennyi haszna legyen.

Szombat délelőtt, munka. Én vagyok ma az "ügyeletes". Ez van... - mondhatnám beletörődve, de nem is fog ez nekem rosszul jönni, főleg, ha decemberben lesz még pár ilyen alkalom. És lesz (sőt, még vasárnap is). Alapvetően semmi bajom nincs a szombati munkával, ebben a hónapban meg főleg nem, nehogy ünnepek után meglepetésként érje a január a bankszámlát. Úgyhogy ebben a hónapban nemhogy menekülni kell a szombati munka előll (mondom, amúgy sem szoktam), inkább minél többet bevállalni, akkor az év elején tényleg nem lehet gond. Teszem itt szombaton a dolgom, és közben óránként hallom a fejemben a belső pénztárgépem csörömpölését, ahogy bejön a számlámra párezer, valami olyasmi hangot, mint a Pink Floyd Money c. számának elején van. A szombatért (márcsak az ide vonatkozó törvény miatt is) kiemelt pénz jár. Azt meg szeretjük. Főleg, ha ilyen hülyeségekre kell költeni a legutóbbi térképért kapott, és amúgy félretételre szánt elég szép összegből, mint például az, hogy az egészségpénztár huszonhétezer forintos elmaradás befizetésére szólítja föl az embert, meg lejár egyszerre a műszaki vizsga és a zöldkártya a kocsin, továbbá a bevételem után megadóztatnak, szóval ilyenekre.

Holnap délutánra ismét találkozó körvonalazódik a Vezérbe, vagy a mellette ketővel elhelyezkedő pincesörözőbe. A levelezőlistánkon elkezdődtek az időpontot és helyszít érintő egyeztetések. Toma a levlistára elkezdett külföldi sörreklámokat belinkelni, nem tudom, hogy ez összefüggésben van-e azzal, hogy már nagyon ki van éhezve egy jó kis kocsmázásra, mindenesetre holnap megkapja.

A bogár eltűnését övező drámai érzelmeket ma csak egy dolog tudta enyhíteni, az, hogy megérkeztek kintről az egyik általam kedvelt makettboltba a várva várt festékek. Köztük a matt és félfényes fekete Tamiya akrilfestékekkel. Sőt, mire telefonon érdeklődtem, már félre is volt téve számomra, úgyhogy igen odafigyelőek a srácok ottan. Hazafelé tehát arrafelé vettem az irányt, és végre, sőt, valahára itt vannak nálam a festékek, lehet folytatni az 1987-es Lotus-Hondát, sőt, annyit vettem, hogy marad még a karácsonyi ajándékokhoz is, úgyhogy hurrá (a bankszámlám az nem örült ennyire). Ja, ugyanis meg van adva a család bizonyos részének, hogy mit kell kapnom Karácsonyra. Ezt. Meg ezt. Hú, mi lesz itt, már alig várom. Saját kezűleg rendeltem meg Japánból azt, amit majd adni fognak nekem. A pénzt is tőlem fogják vonni, mivel én, meg a számlám vagyunk ott regisztrálva. Csak kifizetik... Mármint a család nekem.

Hát, ami titkon várható volt, bekövetkezett. Elment a bogár. Ha nem is tragikus, de legalábbis drámai hirtelenséggel. Tegnap este mentem az erkélyre rágyújtani (a hibiszkusz, ahol lakott, kb. másfél deterrent van az erkélyajtótól), és egyszer csak nem volt a helyén, a számára kijelölt levélen. Máshol sem. Azóta sincs. Rám ennek következtében drámai csönd telepedett, nehéz volt elképzelni, hogy hogyan tovább a bogár nélkül, mégiscsak egy már megszokott lakótársat vesztettünk el. Kixi azt mondja, hogy majd' egész nap nyitva volt az erkélyajtó, nagy valószínűséggel ott távozott. Nekem volt egyéb kiegészítésem a gondolatmenethez, mégpedig az, hogy reggel (mivel napközben munkával kapcsolatban vendéget várt) a sietős porszívózás közben a porszívócsővel összevissza hadonászva megbolygatta a teljes hibiszkusz önmagában zárt egységét (csak a vízutánpótlásra nyitott), annak összes lakójával együtt, miáltal kifelé nyitott egységgé vált, a bogár a levelek rázkódásától, meg lengedezésétől számunkra észrevétlenül úgy megrémült, hogy vagy leesett és úgy távozott, vagy egyszerűen csak távozott. Kixi ezt tagadta, és nem értette, hogy már megint miért pont ő az oka mindennek (de legalábbis a bogár távozásának), de szerintem magától nem ment volna csak úgy el tőlünk, mivel szeretett nálunk, és eddig is megvolt rá az alkalma, és nem tette.

Szóval elment, ezen már nincs mit keseregni, jópofa volt meg minden, hiányozni fog (meg minden), további boldog életet meg bambulást kívánunk neki. Ugyanúgy távozott, ahogy jött, csak úgy. Egyszer csak. Meglepetést okozva. De nekünk legalább stílusos bogarunk volt, ez pláne manapság nagy szó, amikor hemzseg a világ a stílustalan bogaraktól.

Nahát, azért van nekem szemem kiemelni a lényeges dolgokat. Miután napközben reggeli élményem bejegyezetem, nemrég láttam, hogy a baráti levelezőlistánkra is el lett küldve ugyanez az anyag a segghülye amerikai kiscsajról, de továbbmegyek, most volt róla kiemelt, külön riport a TV2-n. Megelőztem az országos médiát. Jól van, az indexet kivéve.

Mivel ma csak késő délelőttre kellet beérnem munkába, reggel, meg kora délelőtt volt időm mindenfélével foglalkozni, amellett is, hogy elvittem megtankolni a kocsit, hogy Kixinek délutánra, amikor majd használni akarja, csak be kelljen ülnie, és egyenesen elmeni vele oda, ahova menni akar. Szóval, nézegettem mindenfélét a neten, megnéztem az indexet is, biztos találok valami szaftosat a napi politikából, esetleg sportból vagy közéletből. Többek között ezt találtam, az index is az indavideo-ról hívja le.

Azért egy kicsit kibuktam, bár belátom, nem kellett volna, hiszen mindannyian hallottunk már hasonlókat, főleg amerikaiakról, meg aztán valóban nem vagyunk egy kifejezetten birodalmi jelzővel illethető ország. De azért így eredetiben, igazi valóságában látni egy kicsit más, mint hallani meg beszélni róla. Alapvetően nem is azzal van a gond, hogy nem nagyon hallott még rólunk (hát, konkrétan egyáltalán nem), de azért mond ám közben más érdekes dolgokat is.

Azt hittem, unalmas utam lesz, de ez kicsit feldobta, ízt adott neki. Hazafelé, trolibuszon.

Harmincas pár utazik nem messze tőlem, a troli megáll, vár, mert előttünk az úton kisebb szűkület, a padka mellett az út egy vékony csíkban felverve, piros táblák, meg útszűkítő bólyák.

A nő: Mi van már, miért nem megyünk?

A férfi (halál komolyan, kicsit aggódva): Mi az, eltereltek, vagy mi?

Teljesen megfeledkeztünk a vállalkozói adóbevallásról. Felszólítást kaptam, holnap adom adom fel, az utolsó pillanatban. Kixi mamája negyed óra alatt csinálta meg nekem, számomra ez egy kisebb varázslattal ért fel. Ha nekem kellet volna, kb. akkor állok föl az asztaltól, amikor az atomtechnikát már mint egy letűnt kor elavult vívmányaként emlegetik, és Amerika egy új lánchegység mentén rég egybeforrt Ázsiával.

A pénzt már utaltam.